Munkácsy Mihály Gimnázium, Kaposvár

1. nap: 2023. május 30. Kaposvár-Sajógömör-Rozsnyó-Oláhpatak-Várhosszúrét

Elérkezett hát ez a nap is, felvidéki kirándulásunk kezdete. 5:45 és 6:00 között kellett gyülekeznünk a kaposvári ÁNTSZ parkolójában. Sajnos az autóbuszunk késett kb. fél órát, így némi késéssel kezdhettük meg öt napos felvidéki kalandunkat.

Magyarországi utazásunk kicsit hosszabbra sikerült a tervezettnél, több útépítés, forgalmi dugó, akadály nehezítette a haladásunkat, és két alkalommal pihenőt is tartottunk egy-egy benzinkútnál, ahol némi frissítőt is magunkhoz vehettünk. Nagy örömünkre a határ átlépése gyorsan, mindennemű fennakadás nélkül történt, útiokmányainkat sem ellenőrizték. Már a felvidéki tájakban gyönyörködhettünk.

Délután 1 óra körül érkeztünk meg első úticélunkhoz, Sajógömörre. Itt Vörös Attila bácsi fogadott bennünk, a helyi cserkészek vezetője. Megtudtuk tőle, hogy ez a kis település egykoron Gömör vármegye központja volt. Itt temették el a híres gömöri cigányprímást, Cinka Pannát, aki nagybőgős férjével és zenész sógoraival 1728-ban megalapította az első ismert, hagyományos magyar cigányzenekart. Itt született Lányi Pál bányavállalkozó is, Rákóczi Ferenc salétrom és puskaporgyártási hadbiztosa. A falu központjában áll Mátyás király kapás szobra, Holló Barnabás alkotása, és állítólag az egyetlen szobor a környéken, ami a tatárjárást épségben átvészelte. A szobor annak a mesének állít emléket, aminek „Mátyás király Gömörben” a címe, és arról szól, hogy amikor Mátyás a helyi urakkal lakomázott, a földesurak nem voltak hajlandóak a jobbágyaik egészségére inni, akiknek a lakomán felszolgált bort köszönhették, mert nem tartották őket semmire sem. Mátyás ezért kivitte őket a gömöri szőlőhegyre, ahol egész álló nap kapálniuk kellett, hogy megtanulják, milyen nehéz munkát végeznek a jobbágyaik, és megbecsüljék a népet.

A Tarpataki vízeséshez siklóvasúttal mentünk fel Ótátrafüred impozáns üdülőitől. Többeknek ez volt a kedvenc programja, ami érthető, hiszen a sziklákon lezúduló víz látványa ámulatba ejtő.

Sajógömör után az új úticélunk Rozsnyó volt, ahol először a Bányászati múzeumban jártunk, ahol megtekintettük a különböző korok bányászati eszközeit, és sokat megtudtunk a bányászok mindennapjairól, valamint megnéztük a Felvidéken bányászott ritka ásványok és nemesfémek egy részét is. Megtudtuk, hogy a modern bányászati technológiát a Gömörben rengeteg bányát megnyitó Andrássyak honosították meg, akik még Kínába is szállítottak vasércet. A múzeum után a városközpontba mentünk, aminek a közepén áll a városi őrtorony, az eredeti városháza maradványa, mellette pedig Andrássy Franciska emlékműve, amit sajnos a felújítása miatt nem láthattunk, le volt takarva, de azért lefényképezkedtünk vele. Honismereti vezetőnktől, Simon Líviától megtudtuk azt is, hogy a a bányászvárost még Hunyadi János foglalta vissza a huszitáktól 1452-ben, majd Mátyás király idejétől kezdve fejlődött jelentősen a terület gazdasága, bányászata. A rövid városnézés után még megkóstolhattuk a nagyon finom helyi fagylaltot is.

Rozsnyó után az új úticélunk Oláhpatak volt. A sajóvölgyi bányásztelepülésen áll az Andrássyak egyik kastélya, ahol Andrássy Gyula, az osztrák-magyar kiegyezést követően megalakuló felelős magyar kormány miniszterelnöke született éppen 200 éve, 1823-ban (Emiatt egy programsorozat is indult „Andrássy 200” elnevezéssel, mint ahogy nálunk a szintén 1823-ban született Petőfi Sándor emlékére a „Petőfi 200”.). Testvére, Andrássy Manó, itt alapította az „Andrássy Manó Vasművek” elnevezésű társaságot, így a múzeumban néprajzi kiállítás mellett bányászati, és kohászati tárlatokat is láthattunk. Andrássy Manó híres vadász is volt, a kastélyban ezért sok preparált állat, trófea is volt. Megtudtuk, hogy a kastély mögött, a Sajó folyón túl van egy, az egyiptomi piramisokra hasonlító grófi jégverem, ahol az elejtett vadakat tárolták. Már az első napon rájöttünk arra, hogy meseszép ez az ország, és hogy még egyszer biztos, hogy el fogunk ide jönni.

Este, elfáradva a hosszú úttól, de vidáman és kíváncsian várva az új élményeket, fél hét körül érkeztünk meg Várhosszúrétre, első „főhadiszállásunkra”. A Jozefina panzió tulajdonosa szeretettel fogadott bennünk. Miután leszálltunk a buszról, megvacsoráztunk az étteremben. A finom és kielégítő vacsora után indultunk, hogy elfoglaljuk szállásainkat. Miután ki-ki megtudta, hogy melyik szobában fog lakni, és hogy ki lesz a szobatársa, elvonulhattunk szobáinkba, lepakolhattuk bőröndjeinket, de még várt ránk egy program a dernői néptáncosok vezetésével. Nehezen indult, de némi noszogatás után az egész osztály táncra perdült. A kb. egy órás foglalkozás alatt több csoportos néptánc, -játék alapjait elsajátítottuk. Későn, de jó kedvvel mentünk zuhanyozni, majd aludni. Mindnyájunknak jól esett a fürdés és a tudat, hogy végre vízszintesbe tehetjük magunkat, elvégre is nagyon hosszú napunk volt. Csodálkozva vettük észre, hogy minden fáradtságunk ellenére alig jött szemünkre az álom, és amíg vártuk (az álmot), még sokáig beszélgettünk arról, hogy mit láttunk, és még vajon mi vár ránk a következő napokon.

Ale Sándor, Balázs Bulcsú, Bán Boglárka, Fehér Bende, Luki Dóra

2. nap 2023. május 31. Gömörhorka-Beretke-Betlér-Csetnek-Várhosszúrét

7 óra, reggeli és az úticsomagok (ebéd) elkészítése a várhosszúréti szállásunkon. 8 órakor már mindenki indulásra készen ült a buszon, és elindultunk aznapi első állomásunkra, Gömörhorkára, a Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolába.

A kis község a Kassai kerület Rozsnyói járásában, kb. fél órára volt a szállásuntól, így viszonylag hamar megérkeztünk. Miután mindenki összekapta magát (az előző nap és előző éjszaka fáradalmai után), és sikerült leszállnunk a buszról, egy 10 perces séta megtétele után megérkeztünk az iskola elé, ahová kedves honismereti vezetőnk, Lívi néni kalauzolt minket. Az iskolába mindössze 10-15 magyar kisgyerek jár, akik alsó tagozatosok, de az elsősök a negyedikesekkel, a másodikosok a harmadikosokkal egy osztályban tanulnak, hogy ne szűnjön meg a létszámhiány miatt a magyar anyanyelvű oktatás a településen.

Először bementünk az iskolába, ami a miénknél jóval kisebb, ám az itt tanuló gyerekeknek pont tökéletes volt. Tanáraik nagyon kedvesen fogadtak bennünk, és megengedték, hogy egy kicsit betekintsünk a gyerekek mindennapjaiba. Ezek után bevezettek minket az egyik osztályterembe, ahol közös műsort készítettünk a nemzeti összetartozásról. Látszott, hogy rengeteget készültek rá, és szívüket-lelküket belerakták. Énekeltek, táncoltak, verset mondtak. Majd mi következtünk. Bogdán Kinga röviden megemlékezett a trianoni békediktátum által okozott igazságtalanságokat elszenvedő magyarokról, majd Ale Sándor szavalata után Keresztes Lilla énekelte el a Csík zenekar: Hazám, hazám című dalát, ami a Felvidék „himnuszávᔠvált. Ezt követte egy kis szabadidő, amikor beszélgettünk, közösen játszottunk, és így többet megtudhattunk róluk. Végül összesen kb. 2 órát töltöttünk az iskolában (a tervezett dupláját), ami egy igazán fantasztikus és megható élmény volt. A gyerekek aranyosak voltak, és nagyon közvetlenek. Mielőtt elköszöntünk, kaptunk egy kis frissítőt is, majd átadtuk az ajándékokat és az összegyűjtött ajándékkönyveket. Búcsúzáskor még készítettünk egy csoportképet az iskola előtt, majd indultunk tovább a következő állomásunkra, ami a beretkei skanzen volt.

Most sem kellett sokat utaznunk, egy 15 perces út megtétele után meg is érkeztünk Beretkére. A skanzen előtt Beretkei Edit néni fogadott bennünk, akinek a családja 2006-ban létrehozta, és azóta működteti a múzeumot. Az osztályt rögtön két csoportra osztották, hiszen a 18. század közepén épült családi ház szobáiban, gazdasági épületeiben kialakított kiállító termek nagyon kicsik voltak, majd megkezdődött a körbevezetés. A múzeum célja az volt, hogy a Beretkei család történetén keresztül bemutassa a gömöri családok mindennapi életét, tevékenységét. A tájházban berendezett szobákban megnézhettük a helyi népviseletet, a régi bútorokat és használati tárgyakat. A pajtában látható méhészmúzeum a méhészek gyakorlati eszközeit mutatta be nekünk egészen az 1950-es évektől. Editke néni sajnos betegsége miatt nem tudott végig vezetni minket a múzeumon. Honismereti vezetőnk, Lívi néni, és egy ott dolgozó hölgy segítségével azonban nagyon sok dolgot megtudhattunk a régi korok falusi életéről, és minden kérdésünkre is választ kaphattunk. Másfél óra elteltével indultunk tovább a betléri kastélyhoz. Ez a program eredetileg nem szerepelt a terveink között, de a környéken az éjszaka lezúduló nagyeső miatt csúszóssá vált erdei utakon nem vállaltuk a túrát a szilicei jégbarlanghoz (ami Lívi néni szerint sajnos márciusban amúgy is kiolvadt), és a nagyszabosi alagúthoz (helyette a szállásunkhoz közeli barlang felkeresését határoztuk el).

Miután megérkeztünk a kastélyhoz, kezdődhetett egy jó kis időutazás. Az épület Andrássy Manó, a vadászatairól is híressé váló vasgróf központja volt. A vadászkastélyban az 1800-as, 1900-as évekből származó bútorokkal, berendezési tárgyakkal, a család által összegyűjtött műtárgyakkal (pl. porcelánok) és festményekkel berendezett szobákban mutatták be az Andrássy-család főúri mindennapjait. Megtudtuk, hogy 16 fürdőszoba is volt a kastélyban fürdőkáddal, angol WC-vel, gyönyörű csempékkel. Minden szobában más és más gyönyörű cserépkályha biztosította a fűtést hideg időkben. A pincében vadászati és trófeagyűjtemény látható. A csodálatos kastély után egy újabb lenyűgöző élményben volt részünk. Sétáltunk a kastély 81 hektáros parkjában, ami a legnagyobb történelmi botanikus kert a Felvidéken. Az igazán elragadó élmények után elindultunk Csetnekre.

A csetneki evangélikus teplomot sajnos zárva találtuk, ezért csak kívülről tekintettük meg. Ezután a vízivárhoz mentünk, aminek az az érdekessége, hogy nem egy hegy tetejére épült, hanem a Csetnek patak egy szigetére, ami körül sikeresen elmocsarasították a területet, hogy könnyebben védhető legyen a vár. Még IV. Béla ajándékozta a területet a Bebek családnak, később kiderült, hogy a terület vasércben gazdag, így Csetnek bányászvárossá vált.

Ezt követően már indultunk is a heti első esedékes bevásárlásunkra, amit egy közeli üzletben ejtettünk meg. Így egy órával később mindenki kellő mennyiségű élelemmel felszerelkezve ült a buszon, hogy a nap további részét már szállásunk, Várhosszúrét közelében töltsük. A nagyszabosi alagút helyett felmásztunk a panzió mögötti hegyen található Buzgó-barlanghoz, és ellátogattunk a közelben található Mária-kegyhelyhez. Az erdei kirándulásunk legszebb része a barlang alatti zuhatagos forrás volt.

Miután visszaértünk a szállásunkra, és megvacsoráztunk, kezdetét vette az esti programunk Kmotrik Péter íjász irányításával. Kisebb csoportokra osztottak bennünk a biztonságunk miatt, majd megismerkedhettünk az íjászat elméleti alapjaival, és aki akarta, ki is próbálhatta magát a gyakorlatban. A program után sötétedésig szinte mindenki kint játszott, élvezte a jó időt, majd mikor már teljesen besötétedett, mindenki elvonult a saját szobájába. Így telt hát a második napunk a Felvidéken, amiről őszintén kimondhatjuk, hogy megint sok-sok új élménnyel gazdagodtunk.

Bali Luca, Átol Benjámin, Szemán Mátyás

3. nap: 2023. június 1. Szádelői-völgy-Jászói cseppkőbarlang-Kassa-Pusztafalu

Aznap reggel, már 6 órakor ébren voltunk, hisz össze kellett pakolnunk csomagjainkat, mivel este már új szálláshelyre kellett mennünk. Bár szomorú szívvel váltunk el csodás szállásunktól, reménnyel és izgalommal teli szívvel vártuk, hogy vajon mi vár ránk a következőn. Miután összecsomagoltunk, és rendbe tettük a szobáinkat, lementünk reggelizni. A bőséges reggelit követően elkészítettük úticsomag-ebédünket, majd bőröndünket magunk után húzva felszálltunk a buszra, és útnak indultunk. A buszút hamar eltelt beszélgetéssel, játékokkal és a környezettel való ismerkedéssel, amiben honismereti vezetőnk volt segítségünkre. Első állomásunk a hatalmas Gömöri kvarchegy volt, melyet nagy fáradtságok közepette meghódítottunk.

Túránk elején egy viszonylag meredek, sziklás-kavicsos szakaszon haladtunk felfelé. 15-20 percenként megálltunk pihenni pár percet, és bevártuk a többieket, akik lemaradtak. Ilyenkor lehetett inni és enni. Ezután felértünk egy füves fennsíkra. Az itteni egyik pihenő alatt találtunk egy víznyelőt, és megpróbáltuk kideríteni, milyen mély lehet. Egy több kilós kő 4 másodperc alatt ért le az aljára, ebből arra következtettünk, hogy a víznyelő nagyjából 60 méter mély lehet. Amikor folytattuk az utunkat, következett még egy kisebb emelkedő. Ott is pihentünk egy kicsit egy tűzrakó helynél. Itt egy kicsit többet időztünk, ebédeltünk. Onnan beértünk az erdőbe, ami nagyon sáros és kavicsos volt. Itt egy elég meredek rész következett, és az út kanyargott is. A sár és az apró kavicsok miatt a lefelé vezető ösvény rettenetesen csúszós volt. Ezen a szakaszon „találkoztunk” egy fával, ami pont a mi ösvényünkre dőlt rá. Könnyen átmásztunk az akadályon, és folytattuk a túrát. A lejtős szakaszt egy örökkévalóságnak tűnt megtenni, de végül épségben leértünk. Itt folydogált egy patak, aminek a vize szép tiszta volt, és gyönyörű színes kavicsok voltak az alján. Lívi néni, a honismereti vezetőnk örömmel tudatta velünk, hogy a víz iható, viszont mivel elég koszos volt, csak azok töltötték fel kulacsaikat, akiknek már minden innivalójuk elfogyott. Miután átkelt mindenki a patakon lévő kis fahídon, már félig betonos-kavicsos, félig pedig földes részen folyattuk utunkat. Az egyik sziklánál készítettünk egy csoportképet is. Innen már hamar visszaértünk a buszhoz.

Következő állomásunk a jászói cseppkőbarlang volt, ami az UNESCO világörökség része. A barlangban mindig 15 fok C körül van a levegő, így a legtöbben felvettünk egy pulcsit vagy egy nadrágot. A barlangi túránkat vezető hölgy elmondta, hogy nem szabad hozzáérni egyik cseppkőhöz sem, mivel ezek 1 év alatt csak kb. 0,5 mm-t nőnek, de az érintéstől megáll a növekedésük. Megtudtuk, hogy az egyik legrégebbi írás a barlangban Hunyadi János 1452-es husziták elleni hadjárata során keletkezett, és azt is, hogy az egyik folyó kb. 20.000 évvel ezelőtt medvecsontokat sodort be a barlangba, amik ki is voltak állítva. Nagyon vártuk, hogy lássunk denevéreket, de kiderült, hogy azok csak télen húzódnak be a barlangba, ezért a barlang télen nem is látogatható, mert a mintegy 21 fajta denevér nyugalmát nem szabad megzavarni. Nagyon sokat tanultunk a különböző cseppkőfajtákról is, melyik mennyi idő alatt nő meg. Számos termet bejártunk, de az volt a legizgalmasabb, ahol volt egy barlangi tó is. A hatalmas cseppkövek között sétálva bele sem gondol az ember, hogy hány év kellett ahhoz, hogy ez a csoda megszülethessen.

A következő állomásunk Kassára vezetett, a rodostói házhoz. A ház annak a Rodostóban lévő háznak a másolata, amiben II. Rákóczi Ferenc lakott Törökországban, amikor száműzetését töltötte a szabadságharc leverése után. Az eredeti házból nagyon sok mindent átszállítottak és beépítettek a másolatba. Például a díszített, színes ablaküvegeket, faburkolatot, Rákóczi néhány személyes tárgyát: csatokat, ruhákat, imakönyveket. A házban megtalálható több eredeti festmény Rákóczi Ferencről, vagy másolatok a képekről. Rákóczi faragott fából egy széket, ennek a pontos másolata is megtalálható a házban. A ház udvarán áll II. Rákóczi Ferenc szobra, ahol újabb csoportképet készítettünk, kezünkben azzal a koszorúval, amit a hamvait őrző kassai dómba vittünk aztán magunkkal. Ezután gyalog tettük meg utunkat a Szent Erzsébet székesegyházhoz. A dóm tekintélyt parancsolóan magasodott a tér fölé, mikor beléptünk, egy csodaszép hely fogadott minket. A dóm hűvös volt, de még hűvösebb volt a sírkamrában, ahol II. Rákóczi Ferenc nyugszik több tábornokával együtt. Miután leértünk, Lívi néni beszélt a ezeknek a hősöknek a jelentőségéről, és figyelmeztetett bennünk arra, hogy pl., ha ezek az emberek nem lettek volna, ma lehet, hogy németül beszélgetnénk egymással. Ezt követően két osztálytársunk, Balázs Bulcsú és Szekeres Levente, ünnepélyesen megkoszorúzták II. Rákóczi Ferenc sírját, majd mivel az éneklés tilos volt, fennhangon elszavaltuk a himnusz első két versszakát.

Miután megcsodáltuk a látnivalókat, jöhetett a jól megérdemelt szabadidő. 45 percet kaptunk, amely alatt a kassai főtéren bárhova mehettünk. Az osztály kis csoportokban szóródott szét a környéken. Voltak, akik bevásároltak a hét további napjaira, voltak, akik éhségüket igyekeztek csillapítani, de olyanok is, akik csak beszélgettek egy padon ücsörögve, vagy a fűben ülve fogyasztották el aznapi szendvicsüket. Épphogy visszaért mindenki a gyülekezőre, olyan gyorsan eltelt az idő.

Este fél 8 körül értünk új szállásunkra, Pusztafalura, az Öreg Bence turistaházba, ahol a tulajdonos már vacsorával várt bennünk. Vacsora után elosztottuk a szobákat, berendezkedtünk, egy kicsit még játszottunk valamit, de nem maradtunk fent sokáig, hiszen másnap ismét korán kellett kelnünk. Ettől függetlenül nagyon sokat beszélgettünk még az ágyban fekve, aztán egyszer csak elaludtunk.

Csernák Mirjam, Dénes Enikő, Hüber Emma

4. nap: 2023. június 2. Vihorlát tűzhányóroncs-Homonna-Pusztafalu

Reggel 7 órakor már ismét reggeliztünk, majd úticsomagjainkat magunkhoz véve 8 órakor ismét buszra szálltunk. Eredeti terveink szerint a délelőttöt Homonnán töltöttük volna a Vihorlát múzeumban, de kiderült, hogy túl sokat kellett volna várnunk a belépésre, ezért először inkább a Vihorlát-hegységre mentünk túrázni (mint később kiderült, szerencsére). Már csak egy nap volt hátra a kirándulásunkból, ezért vegyes érzelmekkel keltünk útra. Már fáradtak voltunk, de mégis kíváncsiak, hogy milyen új csodákat tud még nekünk mutatni a Felvidék.

Az út elég hosszú volt oda, de szerencsére könnyen el tudtuk ütni az időt beszélgetéssel. A honismereti vezetőnktől, Lívi nénitől azt is megtudtuk, hogy itt található Európa 2. legfiatalabb (kialudt) vulkánja. A Tengerszem-tó pedig a beomlott vulkáni kráterben, az ún. kalderában összegyűlt csapadékvíz miatt keletkezett. Mikor odaértünk, egy viszonylag nagy parkoló fogadott minket, amit egy hosszú aszfaltút követett. Elindultunk. Az első pihenőnk közel volt még az út elejéhez, amikor a szemünk elé tárult egy tó káprázatosan csillogó, zöldes-kékes víztükre. Közelebb lépve apró halakat pillantottunk meg. Csináltunk itt egy csoportképet a Morskie Oko (tengerszem) tóval a háttérben, majd ezt követően eldönthettük, hogy tovább megyünk-e, vagy inkább itt maradunk körbe sétálva a tavat. Voltak néhányan, akik úgy döntöttek, hogy inkább itt maradnak, de még többen voltak azok, akik tovább mentek. Csak sétáltunk és sétáltunk, amíg a fákkal övezett aszfaltút átváltott földúttá, és megérkeztünk a következő megállóhoz. Itt szintén döntenünk kellet, néhányan ismét inkább a maradást választották, de még mindig több mint az osztály fele tovább indult. Folytattuk utunkat a Vihorlát-hegységben. A földút egyre meredekebbé vált, és egy kisebb erdőn keresztül vezetett. Az erdőben kellemesen hűvös volt, és a madarak csicsergése töltötte be a levegőt. Felfelé haladva kezdtek megjelenni a sziklás részek és a meredek sziklafalak. Többször meg is álltunk, hogy be tudjuk várni egymást, nem voltunk olyan sokan, de elszántan haladtunk Ildi nénivel az élen. A csúcs felé egy érdekes csúszómászóra lettünk figyelmesek, egy kék meztelencsigára. Annyira tetszett nekünk, hogy visszafelé el is kereszteltük, Sally lett a neve. Kb. egy óra gyaloglás után elértük a csúcsot, az ún. Szinnai-követ. A kilátás innen egyszerűen lenyűgöző volt. Láthattuk a környező hegyeket és völgyeket, valamint a távolban a várost is. Egy rövid pihenő után elindultunk lefelé. Néhány részen nagyon nehéz volt haladni, de bátorítottuk, segítettük egymást. A visszafelé vezető úton ismét találkoztunk azokkal, akik az első megállónál maradtak, és örömmel osztották meg velünk a tapasztalataikat.

Következő úticélunk Homonna volt. A környék festői tájai magukkal ragadtak bennünk az út során. Zöldellő rétek, színpompás virágok, és látványos hegyek mellett haladtunk. Kb. félórányi buszozás után elértük a homonnai Andrássy-kastélyt, ami helyet adott a Vihorláti múzeumnak. Az idő nem volt túl kedvező, hisz ránk szakadt az ég (ezért szerencse, hogy változtattunk eredeti terveinken). Idegenvezetőnktől sok érdekességet megtudtunk a kastélyról. Pl., hogy 1946-ban leégett a teteje, hogy még a háború során bomba esett rá, de szerencsére ezek a katasztrófák a könyvtárat elkerülték. A férfiak lakórészét néztük meg először, legjellemzőbbek az agancsok, és sötét színek/ bútorok voltak. A női lakrészen ezzel ellentétben a világos színek uralkodtak. A hölgyek inkább gyógynövényeket gyűjtöttek. Van néhány bútor, amely az eredeti helyén látható. A társalgóban lévő csillárt pedig csaknem 1000 kristály díszíti. A kastély pici, de mégis gyönyörű volt. Miután megtekintettük, szakadó esőben futottunk a buszig.

Ma is nagyon fárasztó napunk volt, és az éjszakába nyúló beszélgetések sem könnyítették meg a dolgunkat, ezért a szállásunkig vezető úton leginkább pihentünk. Mikor megérkeztünk, már ismét várt bennünk a meleg vacsora. Mivel viszonylag korán értünk „haza”, vacsora után néhányan számháborúztunk, amíg ránk nem esteledett. Tanáraink sem parancsoltak be bennünk olyan hamar a szobáinkba, hiszen mégiscsak ez volt az „utolsó esténk”. Mikor már mind végeztünk az esti készülődéssel, még sokáig beszélgettünk, nevettünk. Nagyon élveztük ezt a pár napot, de azért már vártuk a másnapot, hiszen mindenütt jó, de legjobb otthon!

Légrádi Zalán, Szalai Csenge, Bálint Péter, Horváth Áron, Kocsis Káleb, Németh Benedek, Vitkai Barnabás

5. nap: 2023. június 3. Borsi-Tőketerebes-Kaposvár

Elérkezett kirándulásunk utolsó napja. A kora reggeli készülődés, csomagolás után elfogyasztottuk „utolsó reggelinket”, magunkhoz vettük hideg ebédcsomagjainkat, majd miután tanáraink még néhányakat visszaparancsoltak rendrakás céljából a szobáikba, gyorsan bepakoltunk a buszba, és már indultunk is nagy lelkesedéssel, hisz tudtuk, hogy a hazafelé tartó úton még gazdag programok várnak bennünket.

Először Borsiba mentünk, II. Rákóczi Ferenc szülőhelyére. Készítettünk egy csoportképet a fejedelem kastély előtt található mellszobránál, amelyről érdekes dolgokat mesélt honismereti vezetőnk, Lívi néni. A szobrot Mayer Ede készítette még 1907-ben, de a trianoni békediktátum után 1920 júniusában ledöntötték. Szerencsére nem sérült meg nagyon, csak a kócsagtoll tört le és veszett el a sapkájáról. Parancsot adtak a beolvasztására, de a szobor elszállításakor a teherautó magyar sofőrje úgy tett, mintha nem indulna be az autó, és amikor társai magára hagyták, elrejtette a szobrot a zólyomi vár pincéjébe. Csak a 60-as években került elő, előbb Füleken állt, majd 1969-ben került Borsiba. Néhány éve pedig fémtartalma miatt ellopták, feldarabolták, de a telepen, ahol le akarták adni, gyanúsnak találták, értesítették a hatóságokat. Nemrég került vissza a kastély elé teljesen felújítva. Mielőtt a kiállítást megnéztük volna, részt vettünk a nemzeti összetartozás napja alkalmából rendezett koncerten, ahol Kárpát-medencei költők megzenésített verseit hallgattuk, énekeltük közösen felvidéki magyar fiatalokkal. A Tavaszi szél… magyar gyermekdallal beénekeltünk, majd elhangzott Tompa Mihály A gólyához és Fenyő-kereszt, Böröczki Mihály Körömszakadtáig, Jan Snack (szlovák költő) Ének a hazáról című verse. Elénekeltük Gerendás Péter Elbúcsúzom, Horváth Sándor Mert a haza nem eladó, illetve Nyerges Attila Nélküled című dalát. A megemlékezés után kaptunk egy kis szabadidőt, amit sokan a közeli játszótéren töltöttek, majd ezután bementünk a kastélyba. A tárlatvezető hölgy röviden összefoglalta a fejedelem életpályáját, de sok érdekességet hallhattunk pl. a korabeli gyermekvárásról, és a szülés körülményeiről is. A tárlat felfedezése után mindenki vásárolhatott magának vagy ismerőseinek ajándékot a kastély kis boltjában.

Borsi után Tőketerebesre látogattunk, mivel az eleredő eső miatt a Szalánci várhoz vezető túránkról le kellett mondanunk. Kívánságunkra, hogy utolsó euróinkat el tudjuk költeni, mivel a kastély nyitásáig még volt időnk, egy újabb bevásárlás következett. A tőketerebesi kastélyban töltötte gyermekkorát Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere. A kastély kertjében áll a család mauzóleuma, ahol Andrássy Gyula is nyugszik feleségével, Kendeffy Katinkával. Most láthattuk, hol nem temethették el Andrássy Dénest, akit családja kitagadott, mivel polgári származású nőt vett el feleségül. Dénes és felesége, Franciska nyughelye ezért Krasznahorka várában van, amit sajnos csak a távolból, menet közben buszunk ablakából láthattunk, mivel a vár 2019-ben leégett, és még mindig nem nyitották meg a látogatók számára.

Tőketerebes volt kirándulásunk utolsó állomása, fájó szívvel vettünk búcsút a gyönyörű Felvidéktől, megfogadva, hogy majd visszatérünk. Az út magyarországi része már hamar eltelt. A közben tartott két pihenőt többen már türelmetlenül fogadták, hiszen mindenki nagyon várta már, hogy találkozzon családjával és az éjszakát a megszokott, puha ágyában töltse. Este 10 óra körül érkeztünk az ÁNTSZ parkolójába ismét.

Ale Sándor, Balázs Bulcsú, Bán Boglárka, Fehér Bende, Luki Dóra

Az utazásról készített prezentációt ide kattintva érhetik el.