Munkácsy Mihály
(1844, Munkács - 1900, Endenich)
Festő, neve 1868-ig Lieb, 1880-ig Munkácsi. Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília. 1848-ban a család Miskolcra költözött. Munkácsy festői hajlama már kiskorában megmutatkozott. Szülei korai halála után 1850-ben nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került, aki a szabadságharc után hallgatásra kényszerítve, szerény viszonyok között élt Békéscsabán. A fiút 11 éves korában gyámja asztalosinasnak adta. Mestere durvaságai, a fenyítések okozta testi-lelki nyomorúság egész életére és kedélyére kihatott. Segédlevele megszerzése után Aradra ment. Nyomorgott, megbetegedett s visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt rajzolni tanult Fischer ott élő német festőtől.
Megismerkedett Szamossy Elek festőművésszel, aki magához vette, és rendszeresen kezdte rajzra, festészetre tanítani, s módot talált hiányos műveltsége pótlására is. Később elválva Szamossytól, Gerendásra költözött nagybátyjához. Itt készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást (ismeretlen helyen). Ez év őszén Pestre jött, ekkor vette fel a Munkácsy művésznevet; Pesten festőbarátai tanácsaikkal támogatták, második művét, a Regélő honvédet (ismeretlen helyen) Than Mór át is festette. Egyik barátja, Ligeti Antal éveken át támogatta festői pályája elindulásában, közbenjárására a Képzőművészeti Társaság havi díjat folyósított Munkácsynak. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, akinek közbenjárására felvették a Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályára. Bécsben festett Húsvéti locsolás c. képe (lengyel magántulajdon) Rubens-hatásokat tükröz.
Rahl halála után visszatért Gerendásra nagybátyjához. Itt festett képei közül a Búsuló betyár (Magyar Nemzeti Galéria) a hazai hagyományokhoz, Madarász Viktor modorához igazodása miatt jelentős. 1866-ban Ligeti biztatására Münchenbe utazott, felvették az Akadémiára. Mestere Wagner Sándor volt, de nagyobb hatást tett reá Kaulbach művészete. Több, itt festett képe közül az Árvízzel (Magyar Nemzeti Galéria) Kaulbach, a Lotz-modorhoz kapcsolódó Vihar a pusztánnal a hazai körök elismerését vívta ki.
1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, ahol Courbet művészetéből egész életére döntő benyomásokat szerzett. Visszatérve Münchenbe, kilépett az Akadémiáról s az Adam fivérek magániskolájába iratkozott. 1868 őszén Knaushoz ment Düsseldorfba, a német életképfestés tanulmányozására. Önmagára tulajdonképpen Leibl képeinek hatására talált. Megfestette az önállósulás első fontos emlékét, az Ásító inast (amerikai magántulajdon). E kép gazdag lélekrajzával, világítási kontrasztjaival már jelezte fejlődése irányát. 1869-ben festette első világhírt hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját (Magyar Nemzeti Galéria tulajdon a). A képet még félig kész állapotban eladta. (A Siralomház harmadik és legérettebb ún. kétalakos változata is a Magyar Nemzeti Galériában van.) E korszak ismert kritikai realista szemléletű, népi tárgyú művei a Részeges férfi hazatérése, a Tépéscsinálók (1871, Magyar Nemzeti Galéria), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873, Magyar Nemzeti Galéria); Zálogházban (1874, New York, Metropolitan Museum), Műterem (1876, Baltimore, magántulajdon, Hors Concours kitüntetéssel).
Párizsi tartózkodása és de Marches báró özvegyével kötött házassága tárgyválasztását más irányba terelte, elfordult a kritikai realizmustól. E korszak első nagyméretű műve a Milton (1878, New York, Lennox Library), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Ezt követte a Krisztus Pilátus előtt (1881) s a Golgotha (1883, mindkettő New York). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki 10 évre lekötötte műveit. A nagy kompozíciók mellett Sedelmeyer szorgalmazta a szalon-intérieurök ábrázolását. E műveinek is nagy festői értékei vannak a kényszerű téma ellenére. Ez idő tájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit.
Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, amellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893, a budapesti Országház elnöki fogadótermében) már akadémikus vonásokat mutat. Csak a Sztrájkban (1895, Magyar Nemzeti Galéria) talált újra vissza plebejus korszakának realizmusához, jóllehet festőileg már nem tudott megbirkózni a feladattal.
Művészete főként az alföldi festők munkásságát ihlette meg, de hatása kimutatható számos külföldi mesternél is. Vannak rokonvonásai az orosz kritikai realistákkal, elsősorban Repinnel. Fontosabb képei a Rőzsehordó nő (1873), a Poros út, a Kukoricás (1874), a Colpachi park (1875), a Tájkép folyóval (1886).
Munkácsy a 19. sz. egyik legnagyobb arcképfestője volt. Leghíresebb alkotásai a Muffos arckép,a Liszt, a Haynald, mindhárom a Magyar Nemzeti Galériában látható. Utolsó nagy műve a bécsi művészettörténeti múzeum mennyezetképe (1890). Ecce Homo című képe (1896) a Déri Múzeumban, Debrecenben látható. Visszaemlékezései az Emlékeim és Munkácsy Mihály válogatott levelei.
(Az életút leírása a Képzőművészet Magyarországon oldalai alapján készült. Ugyanitt megtalálhatjuk a műveiről készült fotókat is.)